A hang rögzítése nagyon régi álma az embernek és már a középkorban elkezdtek foglalkozni a hang mibenlétével, reprodukálásával. Az ötödik század végén Bonetius, római filozófus (475-524) már világosan leírja a hang és a mozgás gyorsasága közötti összefüggést [1]. A középkorban már sokan próbálkoztak a hang rögzítésével, azonban a hiányos tudás miatt nem túl sok sikerrel. A XVI. században élt Giovanni Battista della Porta természettudós például fémcsőben akart csapdát állítani a hangnak. Úgy gondolta, hogy ha a csőbe belebeszélünk és kellő gyorsasággal lezárjuk a cső nyílását, a hang bentmarad, és ott és akkor eresztjük ki újra, ahol és amikor kedvünk van. Lelkes, de eredménytelen kísérleteket folytatott a fémcső kellően gyors lezárására [2].

A hang rögzítésére és újra felidézésére irányuló törekvések azonban csak a múlt század második felében valósulhattak meg először. Az első, nem fantáziajátéknak számító leírást a francia fizikus-matematikus, Jean Duhamel leírásában találhatjuk meg. Ő már - ismerve a hang természetét - a levegő rezgéseit rugalmas hártya és ehhez erősített tű segítségével gondolta rögzíthetőnek valamely lágy anyagban [1].

Az első, ténylegesen működő hangrögzítő és visszajátszó szerkezetet, a fonográfot, 1877. decemberében hozta létre Thomas Alva Edison. Duhamel elképzeléseinek megfelelően, Edison egy hengerre feszített lágy ónfóliára rögzítette a hangot tű, membrán és egy hangfelfogó tölcsér segítségével. A henger egy csavarmenet segítségével forgott, így a tű egy spirálmenet mentén volt képes rögzíteni a hangot (1. ábra) [3], [1].

A fonográf megjelenése után 10 évvel, 1887. szeptember 26-án kapott szabadalmat a gramofon nevű készülékre Emil Berliner német feltaláló [3]. A gramofon egy korong felületén létrehozott spirálmeneten rögzíti a hangot (2. ábra). A korong formájú hanghordozók - a lemezek - könnyen tárolhatók, a fonográfhengerekhez képest kevesebb helyet foglalnak, egy lemez hosszabb idejű hangrészleteket képes tárolni mint egy fonográfhenger, továbbá a lemezek másolása sokkal könnyebben megvalósítható: egy megfelelően elkészített nyomóminta segítségével lehet a korong alapanyagba belepréselni a hanginformációt. Ily módon egy hangfelvétel során elkészült lemezről több száz másolatot is lehetett készíteni a lemezről készített nyomómintával. Ezek az előnyös tulajdonságok hamar népszerűvé tették a gramofont és lassan kiszorították a fonográfot a piacról.

A lemezek kezdetben akusztikus úton készültek: a lemez felületén a hangbarázdákat a változó hangnyomás által a hangfelfogó membránban okozott mechanikai rezgés útján hozták létre. Ahhoz, hogy a rezgés kellően erős legyen, a hangot egy nagyméretű tölcsérrel gyűjtötték össze (3. ábra). A tölcsér mérete, formája a felvételi körülményektől függött. Például zongorához U alakban meghajlított tölcsért használtak, amely olyan nagy volt, hogy a tölcsér szája lefedte a zongora tetejét. Némelyik tölcsér súlya akkora volt, hogy tartókon állt vagy zsinórokon keresztül a mennyezetre függesztették fel. A hang a tölcséren keresztül összegyűjtődött és továbbítódott a finom bőrből készült membránhoz, ahol mechanikai rezgéssé alakult. A rezgést egy tű segítségével közvetítették a lemez felületéhez és karcolták bele abba. Ezt a folyamatot hívják vágásnak. Egy lemezre körülbelül 3-4 perc műsor fért rá. Kezdetben a lemeznek csak az egyik oldalára vettek fel műsort, csak 1904-ben vezették be a mindkét oldalán lejátszható hanglemezt. A lemezt 78-as percenkénti fordulatszámmal forgatták, azonban a fordulatszámot csupán a körfordulatok percenkénti leszámlálásával tudták ellenőrizni, így a valóságban a 68 és 88-as fordulatszámok között minden előfordult. Később a fordulatszámot az amerikai 60 Hz-es hálózaton 3600-at forduló motorok fordulatszámának 1:46 arányú csökkentésével 78,26-ban egységesítették.

Berlinerék először cinklemezbe vágták a hangfelvételt. A vágott lemeznek elkészítették galvanoplasztikai úton a pozitív nyomóformáját és erről készítették ismét csak galvanoplasztikai úton a másolatokat. Később az eredeti cinklemezről acél nyomóformát hoztak létre és ezzel keménygumiba préselték a hangfelvételt [1]. Hosszú kutatás után Berliner rátalált a sellakra, ami egy trópusi vidéken élő levéltetű elgyantásodott váladéka, melyet tisztítva hoznak forgalomba. Ez kellően puha volt a préseléshez, olcsó és jó minőségű hanglemezek voltak készíthetők belőle, ezért a sellak mindenütt felváltotta a cinklemezt és a keménygumit. A műanyagok forgalomba hozásáig nem is akadt ennek az anyagnak vetélytársa a hanglemez gyártásban. A lemezvágáshoz a sellak már nem volt olyan jó, mint a préseléshez, ezért vágáshoz viaszlemezeket használtak.

A hangrögzítés történetében első ízben 1920-ban egy tudományos intézet, a Bell laboratórium kezdett el foglalkozni a gramofonnal [1]. Tisztázták a hangfelvétel fizikai és matematikai összefüggéseit és több évi kutatómunka eredményeként 1924-ben megteremtették az elektromechanikus hangfelvételi eljárást. A mikrofonnal, erősítővel és elektromos lemezvágó géppel készített felvételek frekvenciasávja és dinamikája jóval túlhaladta az akusztikus felvételekét, torzításuk pedig nagymértékben csökkent. Kialakítottak egy elektromos lemezjátszót is, ez azonban az általános elterjedéshez túl drága volt, így beérték az akusztikus lemezjátszó továbbfejlesztésével. Szintén itt kezdtek először foglalkozni a sztereo hangközvetítés lehetőségével és alkották meg 1931-ben az első kísérleti sztereó hangfelvételeket [4].

Ugyancsak 1931. szeptemberében az RCA Victor amerikai rádió és hanglemeztársaság mutatta be először a kísérleti stádiumban levő 33 1/3 fordulatszámú hosszanjátszó lemezt. Hogy a fordulatszám csökkentésével a hangminőség ne romoljon, új, jobb minőségű lemezanyagot, acetilcellulóz-polivinilkloridot használtak, ezenkívül a barázdaméretet is csökkentették. Ezért hívják ezeket a lemezeket más néven mikrobarázdás lemezeknek. A lemezek hosszú élettartama érdekében a lejátszáshoz használt tű nyomóerejét is csökkentették. Régebben körülbelül 50-100 cN értékű tű nyomóerőt használtak. Ezt 1938-ban 30 cN-ra, 1947-ben 10 cN-ra csökkentették. A régi lemezek 4 perces műsoridejéhez képest az új lemezek játékideje 20 perc volt, a hangminőség sokkal jobb lett, a lejátszás során keletkező tűzörej pedig szinte hallhatatlan. Érdekes módon, a hosszanjátszó lemez nagyon lassan terjedt el. A kezdeti lanyha érdeklődés miatt éppen az RCA vonakodott az új lemez bevezetésétől. Ebben a korban kezdett hódítani a már 1905-ben Poulsen által feltalált magnetofon és úgy vélték, hogy ez kiszorítja a hanglemezt a kereskedelemből, legfeljebb a tánczenei lemezek maradnak meg. Ezért e célra percenkénti 45 fordulatszámú, kis helyen elférő lemeztípust fejlesztettek ki, amelyen a játékidő változatlanul 4-5 perc volt. A jóslat azonban nem vált be és a 33 1/3 fordulatszámú hosszú játékidejű lemezeket végül a CBS dolgozta ki és értékesítette először 1948-ban. A sztereó hanglemezeket 1958-ban kezdték forgalmazni először [4].