Életünk minőségét elsősorban a mikroklíma, az otthoni és a munkahelyi környezet határozza meg. Az egyetemen dolgozva saját magunk számára tesszük tartalmassá vagy elviselhetetlenné az itteni életet. Ez az előadás az előbbihez kíván hozzájárulni.

Szomorú tapasztalatunk az, hogy az átlagos egyetemi dolgozó elveszítette szolidaritás-érzését. Ez nem az utóbbi évek következménye, gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza, de itt az ideje megpróbálnunk segíteni rajta. A beosztottak már nem hisznek benne, hogy főnökeik megvédik őket, a főnökök nem bíznak abban, hogy beosztottjaik melléjük állnak mindennapi harcaikban. Atomizálódott az egyetemi közösség, nincs kézzelfogható közös érdek, csak egyéni. Pedig az összefogás az egyetlen hatékony eszköz, ami a kezünkben maradt.

Egészséges emberi közösség, együttműködés csak azon alapulhat, hogy résztvevői megbíznak egymásban. Megdöbbentő az a csalódás, melyet az országban a demokrácia bevezetése után a demokrácia akadozó működését látva éreztünk. A korlátlan szabadság mítosza szertefoszlott. Kiderült, hogy a nyugati országok nem a korlátlan szabadság miatt, hanem az emberek többségének önkéntes önkorlátozása miatt működnek jól. Az emberek bíznak abban, hogy mivel ők is a másikra tekintettel cselekszenek, a másik is így fog cselekedni. Ha ez a bizalom megsérül, a társadalom működése is akadozni kezd.

Az egyetemen a következő viszonyokat tartom alapvetőnek:

• a hallgatók és az oktatók viszonya
• a vezetők és a beosztottak viszonya
• az oktatók egymás közötti viszonya
• az egyetem és a minisztérium viszonya

Meggyőződésem szerint a bizalom mindegyik viszonyon belül megrendült, de talán még mi sem mindig tudunk róla.

Játsszuk végig, hogy még mit képzelhetünk az egyes csoportok szájába. Egy-egy karakterisztikus vélemény egymásról valahogy az alábbi lehet. Előrebocsátom, hogy ezek szélsőségek, szándékosan így fogalmazva, de így is elgondolkoztatóak.

Hallgatók és oktatók

Vezetők és beosztottak

Oktatók egymás között

Egyetem és minisztérium

Nyilvánvaló, hogy ezek így túlzások, de jól mutatják az egymásról alkotott vélemények erózióját. Félő, hogy a romlás egy idő múlva csak nagyon nehezen, vagy már egyáltalán nem fordítható vissza. A mi dolgunk tehát nem az, hogy mindezt lesöpörjük az asztalról, hanem az, hogy szembenézzünk helyzetünkkel, és javítsunk rajta, ahol lehet.

Mi az oka annak, hogy ennyire megrendült az egymásba vetett bizalom? Véleményem szerint az, hogy a hirtelen megváltozott körülményekre nem tudtunk megfelelően reagálni. Magamat megfigyelve, ha valami történik, akkor meg kell fékeznem a fantáziámat, hogy ne a legrosszabb okokra gondoljak. Persze időnként tényleg a legrosszabbak az okok, de nem annyiszor, ahányszor erre gondolok… fussunk végig néhány találomra kiragadott példán a közelmúltból.

Az egyetem bevezette, hogy aki az udvaron szeretne parkolni, annak fizetnie kell, a Petőfi-hídtól északra évi 4500 Ft-ot. Az utcán továbbra is ingyen lehet parkolni. Az egyszerű egyetemi dolgozó tehát szabadon választhat a két lehetőség között. Csakhogy… az ellenérvek eléggé súlyosak. Az helyes elv, hogy fizessen, aki extra szolgáltatást vesz igénybe. De az emberek egy része azért jár autóval (a saját költségén), hogy ne a tömegközlekedésben töltsön órányi időket, hanem ehelyett az egyetemen dolgozhasson. Vajon ezt meg kell-e adóztatnunk? Az egyik kollégámnak szeptemberben fényes nappal lopták el az R épület elől az öreg autóját. Ha senki sem garantálja a biztonságot az udvaron kívül, akkor a benn parkolás nem luxus, hanem a munkavégzéssel kapcsolatos elvárható szolgáltatás. A fizettetést akkor éreznénk megalapozottnak, ha tudnánk, hogy megfelelő lépések történnek az egyetem környékének biztonságosabbá tételére is.

De tovább is mehetünk. Igazából még az sem lehetetlen, hogy ez volt a jó megoldás. Csakhogy erről az átlagember semmit sem tud. Csak azt tudja, hogy egyszer csak ismét megcsapolják a pénzét. Általában is igaz, hogy kultúránkból régóta hiányzik az emberek felnőttszámba vétele. Senki sem veszi a fáradságot, hogy elmagyarázza, mi miért történik, hogy a vezetés a köz érdekében és a szempontokat hogyan mérlegelve döntött. Nincs tájékoztatás, nincs magyarázat. Az egyetemi újság, a Jövő Mérnöke Bős-Nagymarosról, vagy a gázkitörésről ír hosszan. Ez persze nem is lenne baj, ha ezek mellett okos tájékoztatók jelennének meg. De nem. Jön egy körlevél a paranccsal, és kész.

Érdekes felvetés volt az is, hogy ha van parkolási díj, akkor azt ki fizesse, és milyen pénzből? Nyilvánvaló, hogy a standard megoldás, tehát hogy XY a saját zsebéből befizeti a pénzt, az az egyetemi forrásnál számítva mintegy háromszoros kiadást jelent, hiszen a személyi kifizetéseket először a társadalombiztosítási járulék terheli, azután a személyi jövedelemadó, végül az ÁFA. Az ugyan igaz, hogy a közalkalmazotti státusz miatt megoldhatatlan, hogy valaki azt mondja: egy kicsit kisebb fizetést kérek, és egy parkolókártyát… de az is igaz, hogy a vezetés nem tett olyan jelentős intézkedést, mely segített volna az egyes tanszékeknek a célszerű fizetés előkészítésében. Ilyenek lehettek volna például: megfelelő (részletes) felvilágosítás a pénzügyi lehetőségekkel kapcsolatban; vagy a befizetés elhalasztásának lehetősége abban az esetben, ha valamelyik tanszék a kártyát így szeretné kifizetni, de erre felhasználható pénzforrása csak később nyílik meg. Az a körlevél, mely a tanszékeknek szűk határidővel megengedi, hogy tanszéki forrásból fizessék ki a kártyát, sajnos nem megoldás. Az eredmény: bizalmatlanság, rossz közérzet.

Végül, a Gondnoki Osztály azokkal, akik fizettek, aláíratott egy "Használati rend"-et. Az egyetemi Gondnoki Osztály az egyetemi alkalmazottakkal. Maga a nyilatkozat pontosan úgy szól, ahogy egy hivatal papírja szokott szólni lenézett ügyfeleihez. „felelősséggel tartozik … nem jogosít minden esetben a parkolóhely használatára … kell elhelyezni … az Egyetem felelősséget nem vállal” és így tovább. Egy szó sincs arról, hogy mit vállal az egyetem a pénzért cserébe, arról, hogy ha pénzt szed be, akkor kötelezettségei is vannak, és amennyiben nem jár el megfelelően, akkor mondjuk legalább a pénz visszakövetelhető…

Hasonló példa a telefonközpont kérdése. A digitális központtal kapcsolatos tanszéki költségek ma akkorák, és a tanszékre kiosztott teljes költségvetési pénz olyan kicsi, hogy ez általában a tanszéki telefonszámlára sem elég. Emiatt ma már több tanszék azon gondolkozik, hogy drasztikusan csökkenti városból hívható vonalainak számát, vagy saját alközpontot vásárol. Egyetemi szinten nyilvánvalóan mindkettő célszerűtlen megoldás, hiszen az egyetem költségei így lényegében nem csökkennek, a szolgáltatás színvonala pedig romlik, tanszéki szinten viszont ésszerű lépés. A tanszéki érdek tehát ebben a kérdésben elvált az egyetemi érdektől. Mielőtt ezek a lépések bekövetkeznek, közös megoldást kell találnunk. Megint csak nem tudunk arról, hogy melyek az okok, mik a lehetőségek, és mit tesz a vezetés egyáltalán.

Régóta vajúdó kérdésre tett pontot az egyetem vezetése akkor, amikor megszűntette a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályát, és azt a megoldást választotta, hogy egy utazási iroda intézi az adminisztrációs munkát. Ne menjünk most bele abba a kérdésbe, hogy helyes volt-e döntés, de egy kapcsolódó jelenségre hadd hívjam fel a figyelmet. Ha valaki a saját kutatási témájának terhére külföldre utazik, akkor a napidíjat csak az utazási irodán keresztül veheti fel. Mivel a bizonylatolás, a személyi jövedelemadó nyilvántartása, a pénzkezelés munkával és költségekkel jár, ezzel kapcsolatban kismértékű jutalékot számít fel az iroda. Ez rendben is lenne, ha nem jutna eszünkbe, hogy amíg az NKO létezett, addig ez a kismértékű jutalék nem létezett, mert az NKO-t közös pénzből közösen tartottuk fenn. Most azonban, anélkül, hogy bárki észrevette volna, a kutatási pénzre újabb teher rakódik rá. Nem az a fő baj, hogy ez megtörtént, hanem az, hogy megint az emberek háta mögött történt, anélkül, hogy akár az Egyetemi Tanács is tudott volna erről a döntés meghozatalakor… ugyanakkor az utazási iroda működése az egyetem számára közvetlen bevételt is jelent. Miért nem ez a bevétel viseli a fenti jutalék terhét? Félreértés ne essék, még azt is el tudom képzelni, hogy így célszerű az eljárás – de magyarázatok, információk nélkül sokaknak csak a kutatási pénz ügyes megcsapolása jut eszébe…

Gondoljunk arra az álladóan visszatérő dilemmára, hogy mit is szabályozzunk a tanulmányi és vizsgaszabályzatban vagy végrehajtási utasításában. A hallgatóság hajlani látszik arra, hogy mindent. Miért? Mert őszintén szólva nem bízik az oktatókban. Szabályozni akarja, mikor lehet zárthelyi, mikor feladat, meddig és mit kell a tanszéknek elfogadnia, hogy mindent lehessen pótolni és pót-pótolni, sok mindent, amit a professzor és a hallgatóság akár meg is beszélhetne egymással. Igaz, hogy sokszor nem teszi. Nem bízik egymás józanságában.

Az elmúlt időszakban a pénzhiány egyre húsbavágóbb megoldásokat kényszerített ki az egyetemből. A megszorításokat mindannyian keservesen fogadtuk, de nem közösségszerűen, hanem egyénenként, csoportonként, tanszékenként. Nem a szolidaritás érzése dominált, hanem a magunkra hagyottság érzése. Nem tudok olyan látványos akcióra visszaemlékezni, amikor akár az állami, akár a gazdasági vezetés közösséget vállalt volna a tanszékekkel. Milyen lélekemelő lenne, ha mondjuk a központi társadalmi vagy gazdasági vezetés részéről látványos szolidaritási akciót láthatnánk! Mindenki a pénzhiánnyal küzd, de mégis az a tanszékek érzése, mintha magukra lennének hagyatva. Ugyanakkor a hírek keringenek például arról, hogy a például Periodica Polytechnica szerkesztőség harmadszor is újabb irodába költözik… Folyamatosan átrendezünk, bútorozunk, bizonyos emberek számára irodát, íróasztalt tartunk fenn, melyet nem használnak. Az érkező körlevél általában nagyjából így hangzik: ennyivel meg ennyivel kevesebb a pénz, a központi költségek levonása után ennyivel kevesebb jut a tanszékekre. Ha voltak is központi takarékossági akciók, ezekről a közember nem értesült. Nincs olyan fórum sem, mely a takarékossággal foglalkozna. Ma még a pénzzel nem túl bővel ellátott iskolák is sorban válnak le a távfűtő művekről, kölcsönpénzt felhasználva – a beruházás évek alatt megtérül. Teszünk mi ilyet? Tud valaki arról, hogy miért igen, vagy miért nem? A telefonközpont sok éve túl drága – teszünk mi ezzel kapcsolatban valamit?

Az összes eddigi példa ugyanarról a dologról szól: a "megvalósítás technológiája" rossz nálunk. Talán nem is az a fő baj, hogy mit is teszünk (néha azért az is baj, amit nem teszünk), hanem az, hogy hogyan bánunk egymással. Nem felnőttként, felelős partnerként kezeljük egymást, hanem engedelmeskedni köteles beosztottként, nemszeretem ügyfélként, kellemetlen zavargóként. Ez nem emberhez méltó kapcsolat, és elvadítja a másikat.

Elgondolkoztató, hogy az "agóra"-kezdeményezés sikere miért maradt el. Nagyon jó gondolatnak látszott, hogy legyen olyan fórum, ahol közös dolgainkról beszélünk, ahol fel lehet vetni problémákat, méghozzá "piactér"-szerűen, tehát különösebb formalitás nélkül. Elszomorító, hogy ezen jobbára az egyetemi vezetés környékén egyébként is megforduló oktatók vesznek részt – az egyetemi tanács tagjai, dékánok, dékánhelyettesek, stb. Úgy látszik, az emberek ebben a vitalehetőségben sem bíznak. Minek menjünk oda, ha úgysincs egy felvetésnek semmi foganatja? – gondolhatják. Vajon igazuk van-e?

Az egyetem a minisztériummal illetve a kormányzattal szemben láthatólag folyamatosan csatát veszít. Ma már nem kapjuk parancsba azt, hogy el kell küldeni valahány embert, csak éppen mindannyian tudjuk, hogy a pénz korlátozott, és ez várhatóan nem is fog javulni a belátható jövőben. Van-e ezzel kapcsolatos egyetemi stratégia a következő 10 évre? A szakszervezet harcosan kiáll azért, hogy senkit se bocsássunk el. Számít az, hogy így vegetálásra ítéltük a műszaki felsőoktatás egyik fellegvárát? Hogy az itt dolgozók szájaíze folyamatosan keserű? Hogy a rendelkezésre álló béralapból semmilyen differenciálásra nincs mód, mert a közalkalmazotti bérskála által előírt minimumokat is csak keserves erőfeszítéssel tudjuk kifizetni? Pedig anélkül, hogy valakit is egyénileg túl kellemetlen helyzetbe hoznánk, most is megtehetnénk több mindent. Például megtehetnénk, hogy azokat a kollégákat, akiknek az egzisztenciáját ma már a magánvállalkozásuk biztosítja, és az egyetemen már alig tartózkodnak, felkérjük, hogy az egyetemi állásról mondjanak le. Előnyöket biztosíthatnánk azoknak a tanszékeknek, ahol a láthatólag magas létszámból békésen, kiajánlással vagy más módon elérik, hogy bizonyos kollégáik jó szívvel külső állásba menjenek. Ha elemezzük az egyetem helyzetét, biztosan sok további okos és senkit sem sértő megoldást lehetne találni.

A eseteket majdnem véletlenszerűen választottuk ki, hasonlókat mindenki tudna mesélni. Most a lényeg a közös tanulságok levonása.

Alapvető teendőnk szolidaritás-érzésünk megerősítése. Az egyetem közép- és felsőszintű vezetésének bizalomerősítő stratégiát kellene kidolgoznia és végrehajtania. A problémák egyik oka ugyanis az információhiány. Rendszeres és részletes tájékoztatást kell adni a döntések okairól, a közös célokról, a külső kényszerekről. Áldozatokat kell hozni a közös informálás érdekében akkor is, ha ez időveszteséggel jár, vagy többletenergiát igényel. A tanszékeknek ne az legyen az érzésük, hogy a központi vezetés minden terhet rájuk hárít, az egyes embereknek ne az legyen a félelmük, hogy egyik napról a másikra az utcára kerülhetnek. Közös programokat kell megfogalmaznunk, közös célokat kell kitűznünk.

Változtatnunk kell azon a szemléleten, hogy ha valamelyikünk vezető, akkor kötelessége megfelelő parancsok kiadása, a beosztottak kötelessége pedig a szó nélküli engedelmeskedés. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a legjobb, ha a vezetés vég nélküli vitákba torkollik. Mindannyian tudjuk, hogy a hatékony együttműködés legtöbbször azon alapszik, hogy valaki megmondja, hogy mit tegyünk, és azt együtt megtesszük. De sajnos a bizalomhiány miatt a vezetők gyakran elejét szeretnék venni a vitáknak, a beosztottak pedig csak azért sem szeretik pontosan végrehajtani az utasításokat… ez egy ördögi kör, amiből ki kell törnünk. El kell sajátítanunk azt a technikát, hogy hogyan lehet úgy vezetni és engedelmeskedni, mintha nem is vezetés és engedelmeskedés történne…

Vezérelvül kell választanunk a nyilvánosság minél szélesebb megvalósítását. Az elmúlt rendszer részben azon alapult, hogy a dolgok informális csatornákon, haveri alapon intéződtek. A döntő dolog nem az objektív érték, hanem a megfelelő elvtárs véleménye volt. Nézzünk szembe vele: ennek máig nincs vége. A nyilvánosan is meghozható döntéseket sokszor féllegálisan, a közvélemény kizárásával hozzák, a felelősöket nem nevezik meg, felelősségről, felelősségrevonásról szó sincs. Ezért ma a nyilvánosság kulcsfogalom, és így is kell kezelnünk. Ha felmerül a kérdés, hogy valami nyilvános-e vagy nem, akkor nyilvánosan kell kezelnünk. Tudja meg mindenki, ki miért felelős, ki mit tesz, és ki mit nem tesz. Ez lehet egyik alapja a helyzet lassú javulásának.

Széles körben alkalmazhatnánk a minőségbiztosítás alapelveit. A minőségbiztosítás divatos, és kissé le is járatott fogalom. Én azt értem alatta, hogy az egyetemi élet minden fontos területén olyan struktúrát (bizottságok, beszámolók, vitafórumok stb.) működtetünk, mely a résztvevő emberek személyétől függetlenül az önmagunkkal való rendszeres szembenézésre kényszerít. Fel kell tennünk magunknak a megfelelő kérdéseket, és ezekre választ is kell adnunk. A minőségbiztosítás tehát önmagában nem csodaszer, a megoldásokat magunknak kell megtalálnunk, de arra sarkall, hogy ezt meg is tegyük. Hosszabb távon remélhetőleg egyetemi stratégia kidolgozására késztet a körülményekkel és várható lehetőségekkel való reális számvetés alapján.

Ugyancsak sokat tehetnénk a BME külső sajtókapcsolatainak, „lobbizásának” megerősítésével. Minden fórumot meg kell ragadnunk arra, hogy az országot problémáinkról tájékoztassuk – a napisajtóban megjelenhetne több cikk is felsőoktatásunk problémáiról –, és ugyanakkor az egyetemi dolgozóknak meg lehessen az érzésük: gondjaikkal ilyen szinten is törődnek, a vezetők a választott tisztséget olyan szolgálatnak tekintik, melynek ellátása során áldozatosan küzdenek az egyetemért. És ami még ugyanilyen fontos: a megtörtént akciókról tájékoztassuk is az egyetemi közvéleményt.